A sors változó ...

-És meg ne tudjam hogy kimaradtam valamiből! - mosolygott a lány még utoljára a két fiúra mielőtt elindította volna lovát az ösvényen. A szüleivel ment, a fiúk nem is tudták igazán, hova, csak annyi volt a biztos, hogy a csapat harmadik tagja napokig távol lesz valami számukra érthetetlen ügyből kifolyólag. Mindez csak annyit jelentett a két csíntalan suhanc számára hogy egy időre megszabadultak barátnőjük szigorú és aggódó tekintetétől , amely az utóbbi pár évben visszatartotta őket a legnagyobb kalandoktól. Reifroline mindig igyekezett és tényleg tudott egészen fiúsan is viselkedni, de mióta elmúltak tíz évesek, mégis eléggé megkomolyodott. Már nem volt hajlandó megszegni olyan értelmetlen szabályokat, mint hogy tilos az erdő nyugati felébe menniük vagy hogy nincs éjszakai repkedés a sárkányokkal.
Apropó sárkányok: állítólag ők a föld leghatalmasabb és legerősebb lényei, akiknek nem kell félniük semmitől. A fiúknak pedig kettő is volt, méghozzá elég termetes példányok, tehát ugyan mi árthatna nekik? Sosem értették, mitől féltik őket ennyire, amikor Tobak és Ryegwra vigyáztak rájuk. 

Lorgi és Max aznap még részt vettek egy igen kimerítő edzésen, csak napnyugtakor szabadultak idős tanítójuktól aki egész délután buta varázslatokat gyakoroltatott velük amivel csak annyit ért el hogy mindkettőjük összes ereje elpárolgott és úgy érezték magukat, mintha legalább vívni vagy lőni tanultak volna. 
A fiúk közös szálláshelyükön próbálták kipihenni fáradalmaikat, legalább részben mielőtt Reifroline távollétét kihasználva elkezdik azon dolgok végrehajtását amelyeket már oly régóta terveznek.
-Hé, Lorgi! - szólt oda barátjának Max, a kis szoba egyik feléből -Mit szólnál ha ma este repülnénk egyet? -vetette fel az ötletet vigyorogva, mire a másik fiú arcán helyeslő mosoly jelent meg, bár ő kicsit visszafogottabb volt.
-Tobak ma egész nap a barlangban kuksolt. Szerintem benne lenne egy kis mozgásban - válaszolt és már érezte is saját gondolatai közt a sárkány feldobottságát. 
Megvárták míg teljesen besötétedik és a falu lecsendesül, hogy senki se láthatta ahogy kisurrannak a kis fa teteji kunyhóból, majd lelopóznak az üreghez amelyben sárkányaik laknak. Az állatok már várták őket, indulásra készen fogadták lovasaikat. A két fiú nyeregbe pattant és jelt adtak az indulásra. A sárkányok nesztelenül szálltak fel, és méretüket meghazudtoló könnyedséggel szálltak az erdő fölé. Max és Lorgi csak ekkor egyenesedtek fel a nyergekben, eddig Tobak és Ryegwra nyakához simulva bújtak el, nehogy véletlen valaki mégis észrevegye őket.
-Ez még csak nem is volt megerőltető - állapította meg Lorgi , a szája sarkában bujkáló elégedett mosollyal amelynek létezését barátja csak feltételezni tudta a sötétben. 
-Persze hogy nem. Nem tudom, mitől félt úgy Reifroline. Ilyenkor még könnyebb megszökni mint nappal - nézett a barátjára Max. Ezután ő az ég felé fordította a tekintetét hogy szemügyre vegye a csillagokat ilyen magasságból.
-Megszökni? Ugyan, Max! Mikor szöktünk mi meg? - vigyorodott el a fekete hajú fiú immár nyíltan, azonban választ nem igen kapott, mert Max már az éjszakai égboltban gyönyörködött, ami teljesen elvonta a figyelmét a beszélgetésről. Lorgi elhúzta a száját amikor megállapította hogy barátja nem figyel rá és inkább előre fordult. Már éppen meg akarta jegyezni hogy elég nagy pofátlanság a szőkétől hogy ennyire elkalandozik amikor éppen beszélgetni akart vele, de a fentebb említett megelőzte.
-A csillagok a földről is ilyen szépek ...? - kérdezte, még mindig az eget tanulmányozva. Lorgi felsóhajtott de azért most már ő is felsandított hogy megnézze miért van így oda Max. Kicsit megdöbbent a látványtól, nem számított arra hogy ez ilyen más lesz innen, sárkányhátról. Az ég szinte ragyogott, bármerre nézett, csillagokat látott,  semerre sem zavarta meg a képet egy fa, ház vagy egyéb tereptárgy ami odalent zavaró tényezőként hatott. Még sosem látott ennyi fénylő pontot odafent, őt is teljesen elbűvölte a tiszta éjszakai égbolt. 
Nem sokáig bámészkodott, összeszedte magát hogy válaszoljon.
-Nem. Odalentről mintha nem is ezeket a csillagokat látnánk. - mondta Maxnek, kicsit elgondolkodva azon, milyen sokat változtat a látványon az hogy honnan nézzük. 
-És ezt évekig nem néztük meg csak mert éjjel nem engedtek repülni ... - vetett még pár utolsó pillantást a horizontra a szőke fiú, mielőtt barátja felé fordult volna. -Ryegwra azt mondja, leszállhatnánk arra a csúcsra - mutatott az egyik hegy felé nem sokkal előttük. 
-Miért? Nem repülni jöttünk? Minek szállnánk le? - kérdezte értetlenül Lorgi aki élvezte ahogy a hideg éjszakai levegő az arcába csap és hátrafújja a haját. Mindig imádta ezt az érzést, már akkor is odavolt a repülésért amikor Tobak először hozta fel a magasba és még kis híján leesett a sárkány hátáról. Max azonban mindig is a szilárd talaj érzését szerette jobban a lába alatt, habár ő is csodálatosnak tartotta a levegőben eltöltött pillanatokat. Mégis biztonságosabban érezte magát a földön.
-Csak úgy … körül nézni. Erre még amúgy sem jártunk. Mindig csak elrepülünk a hegyek fölött. -próbálta meggyőzni Max a másik fiút. Kíváncsi volt mi van ott a csúcson, ráadásul így éjjel még izgalmasabbnak tűnt ez a kis felfedezés. 
Lorgi kelletlenül felsóhajtott , de aztán bólintott egyet.
-Rendben, szálljunk le és nézzünk körbe - egyezett bele majd  megkérte Tobakot hogy szálljon le az említett helyre. Perceken belül landoltak a fákkal ritkásan tarkított hegytetőn. Mindketten leszálltak a nyeregből. Max megsimogatta Ryegwra kecses, éjkék fejét ami majdnem akkora volt mint ő maga. 
"Azt hiszem, mi körbe nézünk. Maradj itt Tobakkal a tisztáson, jó?" - kérte az állattól, arra való tekintettel hogy ha van is valami az erdőben, a két hatalmas sárkány lépteinek zajára azonnal eltűnik. Ami őszintén szólva nem lenne túl izgalmas.
"Rendben, de vigyázzatok magatokra, ne csináljatok ostobaságot!"  - visszhangzott a fejében Ryegwra kedves hangja. Max erre halkan felnevetett és elgondolkodott rajta hogy miért ilyen túlaggódós minden lány.
"Ne aggódj, minden rendben lesz! Ez csak egy kis esti séta ..."   - paskolta meg sárkánya nyakát a szőke fiú majd a Tobak mellett ácsorgó Lorgihoz fordult.
-Na? Felfedezzük a környéket? - kérdezte vigyorogva mire barátja halvány mosollyal válaszolt.
-Miért teszel fel felesleges kérdéseket?  - vett fel a földről egy viszonylag vastagabb botot, amit valahogy megbűvölt, majd Tobak elé tartotta aki óvatosan tüzet lehelt rá. -Most már fáklyánk is van, úgyhogy látni fogunk! 
-Remek! Akkor indulás - lépett oda barátja mellé Max hogy azután együtt vágjanak neki az egyik lejtőnek. Hamar elérték a tisztás szélét és behatoltak a fák közé. Gallyak,  sár,  sötét... Csupa olyan dolog aminek egy erdős  hegyoldalon lennie kell. Sokáig oldalaztak lefelé  lejtőn, de semmi érdekeset nem találtak. Semmi nesz, mozgás  vagy árnyék. Max ezt hamar unni kezdte és felsóhajtva megállt.
-Azt hittem, ez izgalmasabb lesz - jegyezte meg csalódottan. Lorgi erre csak felvonta a szemöldökét ,ami a fáklya fényében kicsit mulatságosan hatott. 
-Miért, mit vártál? Hogy majd erdei manók támadnak ránk és hősies harcban kell helyt állnunk? - kérdezte cinikusan és még ő is majdnem elnevette magát utóbbi mondata abszurdságán.
-Valld be, hogy szeretnéd! - vigyorodott el Max vidáman és felkapott egy ágat a földről amit kardként Lorgira szegezett. -Jó kis kaland lenne! Mint régen ... Akkor minden annyival izgalmasabbnak tűnt. - csapott párat újonnan szerzett fegyverével. A fekete hajú csak mosolygott rajta.
-Igaz. De azóta felnőttünk. Te már tizenhét éves vagy , és nemsokára én is utol érlek. A képzelt kalandok már nem olyan vonzóak mint hat éve - csóválta meg a fejét lassan de Maxet már lehetetlen volt leállítani.
-Na ...! Csak próbáld meg! Gyerünk, harcoljunk! Vicces lesz - biztatta barátját az idősebb fiú és hadonászni kezdett a kezében tartott faággal. Lorgi felnevetett és ő is felvett egy botot. Így neki már mindkét keze tele volt, mivel a fáklyát is fognia kellett, de ez nem zavarta. Nevetve kezdtek vívni, mint a kisgyerekek. Egyiküket sem érdekelte hogy mennyire nevetségesen viselkednek, csak jól érezték magukat, úgy mint régen. Játék közben egyre lejjebb jutottak a lejtőn, amely itt már nem volt olyan meredek, bátran mertek ugrálni és futkározni. Talán kissé túl bátran. Egy elhibázott mozdulat következtében Max megcsúszott és elesett, magával rántva a hozzá túl közel álló Lorgit is. A sárban lecsúsztak a lejtőn, csak méterekkel lejjebb sikerült megállniuk. A fiatalabb fiú a másik mellkasán feküdt, ő egész könnyedén megúszta a szánkázást.
-Jól vagy? - kérdezte , kicsit aggódó tekintettel próbálva kivenni barátja arcát. A fáklyát elejtette így nem tudott világítani hogy ellenőrizze, Max nem sérült-e meg.
-Persze, minden rendben! - kapott megnyugtató választ mire elvigyorodva nyomta le a földre a másikat.
-Akkor én nyertem! - jelentette ki fölényesen, de arra nem számított hogy ehhez a másiknak is lesz egy-két szava. Max fogta magát és ügyesen fordított a helyzetükön hogy ő kerüljön fölülre.
-Nem hiszem! - vigyorgott Lorgi arcába aki morcos tekintettel nézett vissza rá amit még a félhomályban is egyértelműen ki lehetett venni.
-Ünneprontó! - morogta a fekete hajú fiú mire a másik nevetve elengedte és leszállt róla. Max felállt és felsegítette barátját.
-Akkor ....hova is keveredtünk? - nézett körbe a szőke amíg Lorgi leporolta magát. Egy aprócska tisztásszerűség szélén voltak, itt a talaj sem lejtett. A közelben egy kis patak csobogott, amelynek vizén a hold fénye csillogva verődött vissza. -Nem is rossz - állapította meg a szőke, majd visszafordult barátjához -Mit szólsz? Egész szép helyet találtunk - mondta mosolyogva de Lorgi már nem volt ilyen lelkes.
-Lehet. De én szeretnék most hazamenni. Fázom - jelentette ki morcosan de Max nem haragudott rá ezért. Mindketten sarasak voltak és átázott a ruhájuk, ráadásul nagyon késő volt szóval nem csodálta hogy a fiatalabb fiúnak nincs kedve tovább játszani a felfedezősdit.
-Rendben. Akkor hívd ide Tobakot és menjünk!  -egyezett bele és gondolatban üzent Ryegwranak hogy jöjjön érte. A két sárkány hamarosan megtalálta őket és a két fiú nyeregbe szállt majd hazarepültek. 

Minden gond nélkül visszaértek a tündefaluba és belopóztak a kis faházba. Csak akkor szembesültek azzal, mennyire piszkosak amikor gyertyákat gyújtottak. Nevettek egy jót egymáson mielőtt elkezdtek átöltözni és megmosakodni. Lorgi végzett előbb, így ő csak figyelte ahogy Max öltözködik. Mielőtt a szőke fiú felsőt húzott volna, feltűnt neki valami.
-Az meg mi? - lépett közelebb barátjához akinek egy egész nagy karcolás virított a mellkasán. 
-Semmiség … akkor szúrhattam meg magam amikor elestünk - válaszolt mosolyogva Max.
-Ez nem maradhat így! - jelentette ki a fiatalabb fiú és óvatosan a karcolásra tette a kezét majd érthetetlenül motyogni kezdett valamit a bajsza alatt.
-Ugyan ...igazán semmi szükség erre - ingatta a fejét a szőke hajú fiú de hagyta hogy barátja meggyógyítsa. A karcolás gyorsan eltűnt és Lorgi épp el akart lépni a barátjától amikor az megfogta a karját és nem engedte távolabb lépni.
-Ezt most csak azért csináltad hogy felvágj azzal hogy már megy a gyógyítás - vigyorgott a fekete hajú fiúra Max. Arcuk egész közel volt egymáshoz, de ez nem zavarta egyiküket sem. Lorgi arcán önelégült mosoly jelent meg.
-Lehet ... És mint látod, egész jól sikerült is - vágott vissza a szőkének akire ebben a helyzetben határozottan fel kellett néznie. Max alig pár centivel volt magasabb de izmos alkata miatt mindig sokkal nagyobbnak nézett ki a cingár Lorginál. Utóbbit ez egy kicsit zavarta de kivételesen egyáltalán nem bánta hogy ő a kisebb. Furcsán kellemes érzés volt ilyen közel lennie gyermekkori barátjához. Egyikül sem tudta hogyan történhetett, de ajkaik egy -vagy kicsit több- pillanatra egymáshoz értek. Ettől megijedtek és hirtelen elhúzódtak egymástól.

Azon az éjjelen nem esett szó a dologról, inkább gyorsan lefeküdtek aludni, de egyiküket sem hagyta nyugodni ami történt. Az elkövetkezendő napokban sem hánytorgatták fel a témát, egy részről mert fogalmuk sem volt hogyan hozhatnák fel más részről pedig úgy látták hogy a másik már el is felejtette és kár lenne kínos helyzetbe hozniuk magukat. Azonban mindkét fiúnak sokat jelentett az a néhány másodperc és titkon mindketten azt remélték hogy egyszer megismétlődik de tudták hogy ez az egész minden szempontból természetellenes és nem szabad még egyszer megtörténnie.
Néhány nap múlva Reifroline is visszatért és minden úgy folytatódott ahogy az utóbbi években megszokták. Folyamatos edzések és tanulás, alig volt idejük mással foglalkozni. Viszont úgy tűnt, Max és Reifroline egyre közelebb kerülnek egymáshoz ami Lorginak nem tetszett. Azok után hogy a szőke fiú megcsókolta -mert egészen biztos hogy Max kezdte , neki ilyen soha eszébe sem jutna- most a tünde lánnyal vihorászik és kacérkodik naphosszat. A fiatalabb fiú ezt nem tűrhette sokáig, elszánta magát és egyik este amikor a falu szélénél lévő tavacska mellett ültek, felhozta a dolgot.
-Max ... Emlékszel, a múltkor ... - kezdte kicsit nehézkesen. Barátja kíváncsian figyelte, várta, vajon mit fog mondani - Szóval ....tudod. Volt az a csók ... - bökte ki végül mire a szőke fiú arca elkomorodott, sőt, kicsit talán szomorúnak nézett ki.
-Mi van vele? - kérdezte a tó vizét figyelve.
-Miért történt? És ... Jelentett valamit? - kérdezte meg Lorgi, habár csak nagyon nehezen tudott ilyesmit kérdezni. Általában nem kenyere az érzelgősködés és jelen helyzetben legszívesebben jól megpofozta volna magát amiért ilyesmiket mond. 
-Az mindegy, Lorgi. Úgysem számít. Nem az a sorsunk hogy együtt legyünk. - rázta a fejét Max. Ő is küzdött magával de a józan ész azt diktálta hogy nem hagyhatja hogy elkövessék ezt a hibát.
-Miért vagy ebben olyan biztos? - méltatlankodott a fekete hajú fiú. Érezte hogy talán túl gyorsan reagált de nem tudta visszafogni magát amikor barátja olyan határozottan kijelentette hogy a sors akarja hogy ne legyenek együtt. Úgy érezte, Max csak kifogásokat keres hogy ne kelljen a szemébe mondania hogy mást szeret. Amit egyébként Lorgi teljes mértékben megértett volna.
-Mert ha egymásnak szántak volna minket, egyikünk lány lenne - válaszolt Max szárazon. Amikor látta, hogy megsértette ezzel a fiút, gyors magyarázatba fogott. -Gondolj csak bele! Mi lenne ha belekezdenénk? Biztosan nem lenne hosszú életű, hisz ... Nem lehetne családunk. Gyerekeink ... Nem vinnénk végbe a legfontosabb feladatot az életünkben. Hogy utódokal nemzzünk.  - és ezzel felállt és hátat fordított Lorginak aki ellenkezni akart. Meg akarta mondani a szőkének hogy ez mekkora ostobaság és hogy tudja hogy csak azért mondja ezt mert jobban kedveli a tündelányt. Végül mégsem ezt tette.
-Szereted? - kérdezte mielőtt a másik elmehetet volna.
Max hátrafordult és először értetlenül nézett Lorgira de aztán rájött mire -vagyis inkább kire- gondol.
-Nem. Nem őt szeretem - válaszolt és mielőtt a fekete hajú fiú ismét kérdezhetett volna valamit, elsietett.

Teltek a hetek és Lorgi lassan teljesen egyedül maradt. Két barátja szabadidejükben csak egymással foglalkozott, véget értek a hármasban töltött évek, a játék, a kalandok. A párocska mindenhova kettesben járt és a csapat harmadik tagjának már csak az edzés és a gyakorlás maradt. Meg persze Tobak aki megakadályozta hogy lovasa teljesen egyedül érezze magát és többet jelentett a fiatal fiúnak mint bármelyik ember vagy tünde társasága, hiszen a sárkány a lelke része volt. Mégis ... Rettentően hiányzott neki hogy a többiek foglalkozzanak vele, amit természetesen sosem mutatott ki, teljesen magába fordult, mindig egykedvűnek mutatta magát és úgy tett mintha semmi sem érdekelné.
Akkor sem szólt amikor Max Reifrolinet vitte éjjeli repülésre. És arra  a hegytetőre ahol ketten jártak először. A kis tisztásra ahol ugyan alig töltöttek pár percet de ő mégis az ő helyüknek érezte. Tudta hogy barátja a lánnyal nem kardpárbajt fog vívni a lejtőn. És ez nagyon fájt neki. 

Max ugyanekkor borzalmasan érezte magát. A tünde minden idejét elvette, folyton vele akart lenni és neki nem maradt ideje legjobb barátjára. Tudta hogy Lorgi szomorú és hogy ez csak az ő hibája, de tehetetlennek érezte magát. Persze, követhette volna a szívét és otthagyhatta volna Reifrolinet hogy azzal legyen akit szeret de annak csak az lett volna a vége hogy még ennél is jobban megbántotta volna Lorgit. Így azt tette amit az esze helyesnek vélt és a tünde lánynak udvarolt. Még repülni is elvitte, éjszaka és megmutatta neki a csillagokat, habár egész végig valaki más járt a fejében, de erről csak Ryegwra tudott. Az egêszet csak vele osztotta meg, ahogy az összes többi érzését és gondolatát is. Csak a sárkányban bízott.

Négy év telt el így, mindkét fiú számára keservesen és lassan, amikor kitört a háború és mivel a kiképzésük befejeződött, nekik is csatába kellett indulniuk. Reifroline nem tartott velük, ő nem volt katona, így indulás előtt könnyek közt búcsúzott a két Lovastól. 


Már csak percek választották el őket a háborútól, akármelyik pillanatban megkaphatták a parancsot a felszállásra. Max tétovázott egy ideig de aztán gyorsan odalépett Lorgihoz és megcsókolta. Hosszan és határozottan, a fekete hajú fiú pedig nem ellenkezett.
-Bocsáss meg! Mindenért ... És ezzel csak azt akartam hogy ha esetleg valamelyikőnk nem élné túl ... Tudd hogy mindig téged szerettelek. Végig az elmúlt négy évben. És rettentően sajnálom hogy egyáltalán nem törődtem veled - nézett mélyen a ragyogó zöld szemekbe de többre nem volt ideje mert megkapták a parancsot a nyeregbe szállásra. A szőke fiú megfordult és sárkányához lépve felült annak hátára.
-Max! - kiáltott Lorgi immár Tobak nyergében ülve - Én is szeretlek - vallotta be még mielőtt felszálltak és kezdetét vette életük eddigi legkomolyabb csatája. Ezúttal nem játék volt és nem is edzés. Valóban az életük volt a tét és mégis ...az elmúlt pár évben egyikük sem volt olyan boldog mint azokban a pillanatokban.
Nem sokkal azután hogy a tündék elmentek, valaki belépett az ajtón de ő arra sem méltatta az illetőt hogy kinyissa a szemét. A titokzatos valaki leült az ágya szélére majd az arcára tette a kezét és a következő pillanatban Lorgi már puha ajkak érintését érezte a sajátjain. Erre kipattant a szeme és az ismeretlent eltolva magától ült fel. Amikor rájött ki ül ott mellette, nem hitt a szemének.
-Max ...? - suttogta a nevet és úgy méregette a férfit mintha szellemet látna. A másik elmosolyodott és megfogta a kezét. Az arcán egy hosszú vágás éktelenkedett de egyébként ugyanolyan jóképű volt mint eddig.
-Szia, Lorgi! - köszönt kedvesen de a hangja nem volt olyan vidám és felhőtlen mint máskor. Lorgi tudta hogy barátja sem úszta meg a csatát komoly veszteség nélkül. Rá sem kellett kérdeznie, a férfi szeméből egyértelműen ki tudta olvasni hogy Ryegwra is odaveszett.
-Hogyan … hogy élted túl? És ...miért jöttél? Miért nem Reifroline-el vagy? - kezdett kérdezősködni a fekete hajú, aki hirtelen érezni kezdett magában egy kis életerőt.
-Szerencsém volt. És azért nem mentem vissza mert ideje hogy azzal legyek akit szeretek. - hangzott el a válasz, mire Lorgi enyhén elfintorodott.
-És mi van azzal a "sors nem így akarja" szöveggel? - kérdezte szinte számon kérőn amin Max csak mosolyogni tudott.
-A sors változik ...